 |
| Sleeping With Sirens - A Trophy Father's Trophy Son |
Te mindent megtettél, de... egyvalamit mégsem. Egyetlen régi vágyamat nem tudtad, vagy nem akartad teljesíteni. Sosem mondtad őszintén azt, hogy szeretsz engem. Te azt hiszed, igen, de nem, nem és nem! Nem elég hangosan! Nem elég erővel. Nem elég őszintén... úgy, hogy az én beteg lelkem gyógyuljon általa. Nem mondtad nekem, Apa. Nem mondtad... és félek attól, hogy talán már sosem fogod... beszélgetünk, de igazán mégsem. Pedig nagy szükségem lenne, lett volna rád.
- Szalai Vivien
Három hét. Ennyi ideje nem hallottam felőle semmit. De tényleg semmit. A napjaim tökéletesen monotonon teltek el. Bementem az iskolába, megkaptam a napi csesztetésem mindenkitől, hazamentem, elmentem dolgozni egy két utcányira lévő kisboltba, hazamentem, áthívtam a fiúkat, beálltunk, késő este sétáltunk, majd aludtam két-három órát. Azt is nagy nehezen, mert mikor végre sikerült elaludnom rémálmaim voltak, s bár három héten keresztül folyamatosan ugyanaz volt, nem tudtam megszokni. Valami sötét erdőben voltam, s az egyetlen dolog amit láttam, az Ricky volt, aki mosolyogva állt előttem, majd intett, hogy menjek utána, s megfordulva elindult még mélyebbre a fák között. Utána szaladtam. Hirtelen megállt, s csak mikor körülnéztem vettem észre, kik állnak körülöttünk. Anyám, Zack, Amber s az iskola nagymenői. Ricky beállt a kör közepére, s megadóan sóhajtott egyet, mire mindenki ráugrott. Ütötték, rúgták ahol csak érték, s akármilyen kétségbeesetten is próbáltam segíteni rajta, egyszerűen nem tudtam megmozdulni. Minden hajnalban pontban hat óra tizenkettő perckor ültem fel az ágyamban, az arcomra tapadt hajjal, izzadtan, zihálva.
Ma sem volt másképp. Már nem tudtam visszaaludni, ezért felkeltem, lezuhanyoztam, majd az ablakon kinézve megállapítottam, hogy ebben a hónapban még csak közel sem volt ilyen meleg. Los Angeles-ben a szemptember végi időjárás mindig igen meleg volt, de ez ebben az évben másképp volt. Hűvös volt és gyakran esett is.
Ma sem volt másképp. Már nem tudtam visszaaludni, ezért felkeltem, lezuhanyoztam, majd az ablakon kinézve megállapítottam, hogy ebben a hónapban még csak közel sem volt ilyen meleg. Los Angeles-ben a szemptember végi időjárás mindig igen meleg volt, de ez ebben az évben másképp volt. Hűvös volt és gyakran esett is.
Felöltöztem, kisminkeltem magam és már készen is voltam. Letrappoltam a lépcsőn, felhúztam a bakancsom, felkaptam a táskám, és szemüvegemet orromra tolva kiléptem a melegbe.
- Hát Te? - néztem kérdőn a kapu előtt ácsorgó emberre. Se Kurt, se Lou nem volt itt, a raszta beteg lett, emós barátom pedig... Valószínűleg lógott, és elfelejtett szólni. Kinyitottam a kaput, és megálltam előtte. Érdeklődve néztem a nálam majdnem egy fejjel magasabb fiú szemébe.
- Visszamész és visszajössz egy almával, amit útközben megeszel. - mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Már nyitottam a szám kifogást keresve, de megelőzött. - Most! - s mondandóját nyomatékosítva a bejárati ajtó felé mutatott. Felsóhajtottam, s megtettem amire kért. Visszaérve a házba viháncolást hallottam az emeletről. Nem normális nevetés volt, nem. Részeges volt. Megint. Könnyeimet visszanyelve mostam meg egy almát, s elgondolkodtam, vajon apa miért nem költöztetett magához? Itt hagyott vele. Mennyivel jobb lenne vele lenni valahol New York-ban. Megráztam a fejem. Nem akartam erre gondolni. Megigazítottam vágásaimat takaró karkötőimet, majd újra kiléptem a napsütésbe. Ryan még mindig ott állt és egy bólintással jelezte, örül neki, hogy a kezemben látja a gyümölcsöt.
- Mik a szándékaid? - kérdeztem ránézve.
- Elkísérlek az iskolába és megbizonyosodom róla, hogy eszel. - dugta zsebre mindkét kezét.
- És miért? - vontam fel fél szemöldököm.
- Mert látszik, hogy éhezteted magad. - ragadta meg egyik csuklómat s egész egyszerűen hüvelyk- és középső ujja közé vette. Kirántottam kezem ujjai közül.
- És ezt téged miért zavar?
- Csak edd meg az almád, és ennyi. - vonta meg a vállát. Megráztam a fejem. - Na jó, nem csinálhatod ezt tovább, megfogod ölni magad! - emelte fel a hangját, mire az utca túloldalán lévő nő felénk nézett, s ijedten megragadta körülbelül négy éves kislánya karját majd sietősen elindult.
- És ez neked miért fáj? - tártam szét karjaimat.
- Mert hidd el, tudom milyen olyan állapotban lenni, amilyenben most Te is vagy! És senkinek nem kívánom! Ha nem eszed meg most rögtön azt a rohadt almát, esküszöm lenyomom a torkodon! - a végére már kiabált, s Én megadóan bólintottam. Beleharaptam az almába, s mohón lenyeltem. Ryan elmosolyodott, majd barátságosan átölelte a vállam. Elkísért az iskoláig, majd meghívott a délutáni próbájukra.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne... - hebegtem, de ismét félbeszakított.
- Ugyan már! Ricky miatt? Érted megyek hatra! - mondta, s meg sem várva válaszomat megfordult és elsétált. Hisztérikusan felnevettem, s beléptem az iskola udvarára.
- Na mi van, összeszedtél magadnak valami indentitás zavaros Sátánistát? - nézett rám egyből Zack, ahogy leültem a kémialaborban. Beszólását hangos taps- és füttykoncert követte.
- Tudod nálad egy indentitás zavaros Sátánista is jobb, utánad már azt is elviselem. De az apró bibi ebben az, hogy Ryan-t nem szedtem fel, nem indentitás zavaros se nem Sátánista. - válaszoltam semmitmondó hangon könyveimet előpakolva. Néhányan 'húú'-ztak egy sort, de Ryan egyetlen pillantással elhallgattatta Őket. Megállt a padom előtt, amin a könyveim, a tolltartóm a napszemüvegem és Stephen King-től a Menekülő ember hevert. Örök kedvenc az a könyv. Unottan felnéztem rá. Szemei szikrákat szórtak, de nem mondott semmit. - Mondasz is valamit, vagy csak itt állsz? Mert mondjuk a pólód így közelről eléggé elborzaszt a maga Yolo feliratával, amit egyébként minden második emberen látok, de messziről biztos jobban néz ki, ahogy te is. - a teremben lévők fütyülni kezdtek, s Zack egyik haverja egy 'Na erre mit mit lépsz, tesó?' beszólással tett még egy lapáttal Zack haragjára.
- Na idefigyelj, Te ribanc! - ragadta meg egyik csuklóm. - Neked aztán mindennél jobban kéne tudnod, hogy így velem senki nem beszélhet! - sziszegte. - Vagy bocsánatot kérsz, vagy nagyon megjárod, értve vagyok?! - gúnyos mosolyra húztam ajkaim.
- Nem félek Tőled, Zack. - ráztam meg a fejem. - Annak az időnek már vége. Verj meg, ha ettől férfinek érzed magad, mit bánom Én? - elengedte karomat, s megfordult. Az osztályban feszült csend volt. Senki nem mert megszólalni. Egy hirtelen mozdulattal Zack megfordult s megpofozott. Egy ideig úgy maradtam, félre döntött arccal, majd keserűen felnevettem. Ráemeltem a tekintetem, majd elnéztem válla felett, s lám, a teljesen megrökönyödött kémiatanárnő ott állt mögötte. Arcomon széles vigyor jelent meg. Zack megfordult.
- Mégis mit képzelsz magadról Zackary Aaron Peterson?! - üvöltötte el magát néhány másodperc csönd után. - A többi előveszi a tankönyvet, kinyitja a negyvenhatodik oldalon, a fiatalúr pedig most rögtön lejön velem az igazgatóhoz!
Elégedett mosollyal az arcomon kezdtem el olvasni a kémiatankönyvemet.
Miután kicsöngettek utolsó óráról (rajz, kedvencem) megpróbáltam felhívni Louis-t, de nem vette fel. Gondoltam megnézem, hátha otthon van. Félve csöngettem be. Semmi. Furcsálltam, de nem nagyon tudtam mit csinálni, ezért elmentem Kurt-höz, megnézni hogy van. Kurt nevelőanyja egy szó nélkül beengedett, s az emelet felé biccentett. Felrohantam a lépcsőn, s miután bekopogtam és megkaptam az engedélyt, benyitottam. Kurt az ágyán feküdt, raszta haja szétterült párnáján és épp South Park-ot nézett. Leállította az első évad második részét (egyszerűen nem unja meg, mindig újranézi), és rám mosolygott. Leültem mellé, és jó szorosan megöleltem.
- Hé, elfogod kapni! - tolt el magától nevetve.
- Szerinted mennyire érdekel? - kérdeztem hitetlenül és újra magamhoz szorítottam. - Nem tudod mi van Lou-val? - kérdeztem bevackolva magam Kurt mellé, s fejemet vállára hajtva elindítottam a sorozatot. - Nem volt suliban és nem veszi fel a telefont.
- Nem lehet, hogy megint gondok adódtak otthon? - húzta el a száját a raszta. Pontosan tudtam mire gondol.
- Remélem nem. Majd megpróbálok este bedobni néhány követ az ablakán.
Péntek révén nem kellett bemennem a kisboltba, így úgy terveztem, ötkor hazaindulok, hogy Ryan feltudjon venni hatkor. Megnéztünk körülbelül még két részt, mikor csörgött a telefonom. Kurt kicsit összerezzent, hisz' a KoRn-tól a Right Now volt. A kijelzőn egy ismeretlen szám villogott. Felültem és felvettem a telefont.
- Haló, itt Rose Campbell. - szóltam bele.
- Szia Kincsem, apa vagyok. - hallottam a vonal túlsó végéről egy vidám hangot. Szemeim tágra nyíltak és légzésem elakadt. Kurt megragadta a karom és aggódva maga felé fordított. Kétségbeesetten néztem barna szemeibe.
- Vegyél levegőt. - tanácsolta fürkésző tekintettel. Bólintottam, s mély levegőt vettem.
- Mit akarsz? - kérdeztem apától közömbös hangon.
- Öhm... Elkéne jönnöd ide New York-ba. - nem kérdeztem, miért, így folytatta. - Újraházasodom. Lefoglaltam neked a repjegyet, vasárnap indulsz, és addig maradsz, ameddig akarsz. - boldognak tűnt. Én már kevésbé.
- És elmondanád, hogy mondjuk az iskolát ki igazolja le? - kérdeztem halkan, a sírás szélén.
- Beszéltem az igazgatóval. Átküldtem a jegyeket e-mail-ben, nyomtasd ki, és jöhetsz. Kimegyünk érted a reptérre.
- Pfff... Kösz. Majd... Majd találkozunk. - motyogtam, majd kinyomtam. Egy ideig bámultam a kijelzőt, majd elsírtam magam. Kurt letette a laptopját, s bár a hirtelen mozdulattól megszédült, felült és szorosan magához ölelt. Belekapaszkodtam pólójába, s arcomat mellkasába fúrtam. Világoskék batikolt pólója egy merő szemfesték és könny lett, de nem érdekelte, csak szorított és puszikat nyomott a hajamba. Nem kérdezte, mi történt, tudta, ha akarom, majd elmondom. - Annyira jó, h-hogy v-vagy. - zokogtam. - Ú-úgy szeretlek!
- Én is téged. - mondta, majd lefeküdt és mellkasára vont.
- Hát Te? - néztem kérdőn a kapu előtt ácsorgó emberre. Se Kurt, se Lou nem volt itt, a raszta beteg lett, emós barátom pedig... Valószínűleg lógott, és elfelejtett szólni. Kinyitottam a kaput, és megálltam előtte. Érdeklődve néztem a nálam majdnem egy fejjel magasabb fiú szemébe.
- Visszamész és visszajössz egy almával, amit útközben megeszel. - mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Már nyitottam a szám kifogást keresve, de megelőzött. - Most! - s mondandóját nyomatékosítva a bejárati ajtó felé mutatott. Felsóhajtottam, s megtettem amire kért. Visszaérve a házba viháncolást hallottam az emeletről. Nem normális nevetés volt, nem. Részeges volt. Megint. Könnyeimet visszanyelve mostam meg egy almát, s elgondolkodtam, vajon apa miért nem költöztetett magához? Itt hagyott vele. Mennyivel jobb lenne vele lenni valahol New York-ban. Megráztam a fejem. Nem akartam erre gondolni. Megigazítottam vágásaimat takaró karkötőimet, majd újra kiléptem a napsütésbe. Ryan még mindig ott állt és egy bólintással jelezte, örül neki, hogy a kezemben látja a gyümölcsöt.
- Mik a szándékaid? - kérdeztem ránézve.
- Elkísérlek az iskolába és megbizonyosodom róla, hogy eszel. - dugta zsebre mindkét kezét.
- És miért? - vontam fel fél szemöldököm.
- Mert látszik, hogy éhezteted magad. - ragadta meg egyik csuklómat s egész egyszerűen hüvelyk- és középső ujja közé vette. Kirántottam kezem ujjai közül.
- És ezt téged miért zavar?
- Csak edd meg az almád, és ennyi. - vonta meg a vállát. Megráztam a fejem. - Na jó, nem csinálhatod ezt tovább, megfogod ölni magad! - emelte fel a hangját, mire az utca túloldalán lévő nő felénk nézett, s ijedten megragadta körülbelül négy éves kislánya karját majd sietősen elindult.
- És ez neked miért fáj? - tártam szét karjaimat.
- Mert hidd el, tudom milyen olyan állapotban lenni, amilyenben most Te is vagy! És senkinek nem kívánom! Ha nem eszed meg most rögtön azt a rohadt almát, esküszöm lenyomom a torkodon! - a végére már kiabált, s Én megadóan bólintottam. Beleharaptam az almába, s mohón lenyeltem. Ryan elmosolyodott, majd barátságosan átölelte a vállam. Elkísért az iskoláig, majd meghívott a délutáni próbájukra.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne... - hebegtem, de ismét félbeszakított.
- Ugyan már! Ricky miatt? Érted megyek hatra! - mondta, s meg sem várva válaszomat megfordult és elsétált. Hisztérikusan felnevettem, s beléptem az iskola udvarára.
- Na mi van, összeszedtél magadnak valami indentitás zavaros Sátánistát? - nézett rám egyből Zack, ahogy leültem a kémialaborban. Beszólását hangos taps- és füttykoncert követte.
- Tudod nálad egy indentitás zavaros Sátánista is jobb, utánad már azt is elviselem. De az apró bibi ebben az, hogy Ryan-t nem szedtem fel, nem indentitás zavaros se nem Sátánista. - válaszoltam semmitmondó hangon könyveimet előpakolva. Néhányan 'húú'-ztak egy sort, de Ryan egyetlen pillantással elhallgattatta Őket. Megállt a padom előtt, amin a könyveim, a tolltartóm a napszemüvegem és Stephen King-től a Menekülő ember hevert. Örök kedvenc az a könyv. Unottan felnéztem rá. Szemei szikrákat szórtak, de nem mondott semmit. - Mondasz is valamit, vagy csak itt állsz? Mert mondjuk a pólód így közelről eléggé elborzaszt a maga Yolo feliratával, amit egyébként minden második emberen látok, de messziről biztos jobban néz ki, ahogy te is. - a teremben lévők fütyülni kezdtek, s Zack egyik haverja egy 'Na erre mit mit lépsz, tesó?' beszólással tett még egy lapáttal Zack haragjára.
- Na idefigyelj, Te ribanc! - ragadta meg egyik csuklóm. - Neked aztán mindennél jobban kéne tudnod, hogy így velem senki nem beszélhet! - sziszegte. - Vagy bocsánatot kérsz, vagy nagyon megjárod, értve vagyok?! - gúnyos mosolyra húztam ajkaim.
- Nem félek Tőled, Zack. - ráztam meg a fejem. - Annak az időnek már vége. Verj meg, ha ettől férfinek érzed magad, mit bánom Én? - elengedte karomat, s megfordult. Az osztályban feszült csend volt. Senki nem mert megszólalni. Egy hirtelen mozdulattal Zack megfordult s megpofozott. Egy ideig úgy maradtam, félre döntött arccal, majd keserűen felnevettem. Ráemeltem a tekintetem, majd elnéztem válla felett, s lám, a teljesen megrökönyödött kémiatanárnő ott állt mögötte. Arcomon széles vigyor jelent meg. Zack megfordult.
- Mégis mit képzelsz magadról Zackary Aaron Peterson?! - üvöltötte el magát néhány másodperc csönd után. - A többi előveszi a tankönyvet, kinyitja a negyvenhatodik oldalon, a fiatalúr pedig most rögtön lejön velem az igazgatóhoz!
Elégedett mosollyal az arcomon kezdtem el olvasni a kémiatankönyvemet.
Miután kicsöngettek utolsó óráról (rajz, kedvencem) megpróbáltam felhívni Louis-t, de nem vette fel. Gondoltam megnézem, hátha otthon van. Félve csöngettem be. Semmi. Furcsálltam, de nem nagyon tudtam mit csinálni, ezért elmentem Kurt-höz, megnézni hogy van. Kurt nevelőanyja egy szó nélkül beengedett, s az emelet felé biccentett. Felrohantam a lépcsőn, s miután bekopogtam és megkaptam az engedélyt, benyitottam. Kurt az ágyán feküdt, raszta haja szétterült párnáján és épp South Park-ot nézett. Leállította az első évad második részét (egyszerűen nem unja meg, mindig újranézi), és rám mosolygott. Leültem mellé, és jó szorosan megöleltem.
- Hé, elfogod kapni! - tolt el magától nevetve.
- Szerinted mennyire érdekel? - kérdeztem hitetlenül és újra magamhoz szorítottam. - Nem tudod mi van Lou-val? - kérdeztem bevackolva magam Kurt mellé, s fejemet vállára hajtva elindítottam a sorozatot. - Nem volt suliban és nem veszi fel a telefont.
- Nem lehet, hogy megint gondok adódtak otthon? - húzta el a száját a raszta. Pontosan tudtam mire gondol.
- Remélem nem. Majd megpróbálok este bedobni néhány követ az ablakán.
Péntek révén nem kellett bemennem a kisboltba, így úgy terveztem, ötkor hazaindulok, hogy Ryan feltudjon venni hatkor. Megnéztünk körülbelül még két részt, mikor csörgött a telefonom. Kurt kicsit összerezzent, hisz' a KoRn-tól a Right Now volt. A kijelzőn egy ismeretlen szám villogott. Felültem és felvettem a telefont.
- Haló, itt Rose Campbell. - szóltam bele.
- Szia Kincsem, apa vagyok. - hallottam a vonal túlsó végéről egy vidám hangot. Szemeim tágra nyíltak és légzésem elakadt. Kurt megragadta a karom és aggódva maga felé fordított. Kétségbeesetten néztem barna szemeibe.
- Vegyél levegőt. - tanácsolta fürkésző tekintettel. Bólintottam, s mély levegőt vettem.
- Mit akarsz? - kérdeztem apától közömbös hangon.
- Öhm... Elkéne jönnöd ide New York-ba. - nem kérdeztem, miért, így folytatta. - Újraházasodom. Lefoglaltam neked a repjegyet, vasárnap indulsz, és addig maradsz, ameddig akarsz. - boldognak tűnt. Én már kevésbé.
- És elmondanád, hogy mondjuk az iskolát ki igazolja le? - kérdeztem halkan, a sírás szélén.
- Beszéltem az igazgatóval. Átküldtem a jegyeket e-mail-ben, nyomtasd ki, és jöhetsz. Kimegyünk érted a reptérre.
- Pfff... Kösz. Majd... Majd találkozunk. - motyogtam, majd kinyomtam. Egy ideig bámultam a kijelzőt, majd elsírtam magam. Kurt letette a laptopját, s bár a hirtelen mozdulattól megszédült, felült és szorosan magához ölelt. Belekapaszkodtam pólójába, s arcomat mellkasába fúrtam. Világoskék batikolt pólója egy merő szemfesték és könny lett, de nem érdekelte, csak szorított és puszikat nyomott a hajamba. Nem kérdezte, mi történt, tudta, ha akarom, majd elmondom. - Annyira jó, h-hogy v-vagy. - zokogtam. - Ú-úgy szeretlek!
- Én is téged. - mondta, majd lefeküdt és mellkasára vont.
