14. fejezet - Menedék

Asking Alexandria - Not The American Average 

 Mi a szex? Számomra menedék. Olyan tűzforró odú, ahol elrejtőzhetek a világ hibákat kereső tekintete elől. Ahol valóban önmagamat adhatom, és ezáltal istenien tökéletes lehetek. Ahol (...) kikövetelt álarcok és jelmezek nélkül létezhetek. Ahol a nyelvek nem ostoroznak, hanem dicsérnek. Ahol a vágyam nem szégyen, hanem erény.

- Lakatos Levente

Eszeveszetten dobogó szívvel néztem körbe a tömegben. Nem volt nehéz megtalálni Ricky-t. Mikor meglátott arcán hatalmas mosoly jelent meg és elindult felém, én pedig felé. Mikor csak néhány méter volt köztünk elengedtem a bőröndömet és odaszaladtam hozzá. Boldogan a nyakába vetettem magam, ő pedig szorosan magához ölelt. Beszívtam finom illatát, és belefúrtam arcom nyakhajlatába. Néhány könnycsepp kicsordult szememből, és fekete szemfestékemet elkenve lefolytak arcomon. Ricky meghallotta szipogásom és kicsit eltolt magától, hogy rám tudjon nézni. Halkan felkuncogva letörölte könnyeimet, majd fénysebességgel tapasztotta rá ajkait az enyémekre. A fülemben dobogó vértől már nem hallottam a körülöttünk lévő emberek zsivaját, csak ő volt és én. Ajkaink tökéletes összhangban mozogtak, míg nyelvünk lágy táncot járt. Levegőhiány miatt váltunk el egymástól, zihálva. Beharaptam alsó ajkam és hatalmas vigyorral néztem Ricky-re.
- Hiányoztál. Nagyot. - mondta és nyomott egy puszit orromra.
- Te is nekem. - válaszoltam. Elengedtük egymást és visszaszereztük a bőröndömet, amit Ricky kivitt a kocsijáig és betett a csomagtartóba. Beültem az anyósülésre és elrendezgettem magam körül szoknyámat. Ricky helyet foglalt a kormánynál és útnak indultunk. Hasam görcsben volt, de abban a kellemes görcsben. Ricky megfogta kezem és összekulcsolta ujjainkat. Folyamatosan mosolyogtam, amíg észre nem vettem, hogy éppen hazafelé visz. Az én házamba. Az anyámhoz.
- Nem mehetnénk inkább hozzád? - kérdeztem halkan.
- Ahogy akarod. - fordult felém és nyomott egy puszit arcomra. Körülbelül öt perc múlva már le is parkoltunk háza előtt és kiszálltunk az autóból. Még mielőtt Ricky akármit is csinálhatott volna, vadul megcsókoltam. Először meglepődött, de végül visszacsókolt. El sem szakadva egymástól mentünk el a bejárati ajtóig, ahol elszakadtunk egymástól, de csak annyi ideig, míg Ricky kinyitotta az ajtót. Beérve a házba becsapta az ajtót és enyémekre nyomta ajkait. A ruháinkat csak úgy elhagytuk a ház különböző pontjaiban a hálószobába felé menet. Ricky ledobott az ágyra és felém mászott, mielőtt újra vadul megcsókolt és megszabadított fehérneműimtől is.

Hangosan zihálva, izzadtan feküdtünk egymás mellett és próbáltuk rendezni szívverésünk.
- Imádlak. - nézett rám Ricky mosolyogva. Válaszul közelebb kúsztam hozzá és arcát megsimítva megcsókoltam. A csengő hangja vetett véget ennek a tökéletes pillanatnak. Ricky morogva lerúgta magáról a takarót és felvett egy boxert. - Mindjárt jövök. - mondta, miközben kiment a szobából. Néhány pillanatig csak bámultam a plafont, de hamar meguntam ezt a tevékenységet, így én is kimásztam az ágyból. Felvettem alsóneműmet és Ricky Misfits-es pólóját. Lementem az előszobába és láttam, hogy Ricky az ajtóban áll és beszélget valakivel, azt viszont nem láttam, hogy ki az, csak mikor közelebb értem hozzájuk. Boldogan öleltem meg a vendéget, aki nevetve visszaölelt. Mikor elengedtük egymást mosolyogva Ricky oldalához bújtam, aki félkarral átölelte derekamat.
- Örülök nektek. - mosolygott ránk Chris. - Hagylak is benneteket, csak azért jöttem, hogy odaadjam a dalokat. - intett egy utolsót majd sarkon fordult és elment, mi meg becsuktuk az ajtót.
- Dalok? - néztem Ricky-re értetlenül miközben a nappaliba mentünk és én leültem a kanapéra, Ricky pedig bekapcsolta a Hi-Fi-t és betett egy HIM albumot. Miután leült mellém felmutatott egy füzetet.
- Dalszövegek, amiket be kéne fejezni, csak Chris félbehagyta őket. - forgatta meg szemeit.
- Megnézhetem őket? - kérdeztem.
- Persze. - nyújtotta oda szövegeket, majd elvette a kanapénak támasztott gitárt és ölébe tette. Beleolvastam a dalokba, majd ölembe fektettem a füzetet és elvettem a kávézóasztalról egy tollat. Itt-ott hozzátettem valamit egy-egy dalhoz, Ricky pedig érdeklődve figyelt. Mikor végeztem, visszaadtam neki a füzetet és elolvasta, amit írt. - Ez gyönyörű. - nézett rám óriási szemekkel. Zavartan elkaptam tekintetem, ő pedig felkuncogott. - Azt hiszem, tudom kihez forduljunk, ha elakadunk. - mondta és közelebb hajolt, hogy nyomjon egy puszit ajkaimra, majd megpengette gitárját és írogatni kezdett a füzetbe. Érdeklődve néztem, hogy mit csinál. Órákig tudtam volna nézni, ahogy gitározik és énekel, néha lehajol, hogy firkantson valamit a lapokra, majd újrakezdi.

- Holnap suli, haza kell mennem bepakolni. - néztem Ricky-re.
- Majd hazaviszlek és bepakolsz. Maradj itt! - biggyesztette le alsó ajkát. Mosolyogva megráztam a fejem, és nyomtam egy puszit ajkaira.
- Jó. - adtam be a derekam. - De ajánlom, hogy megérje itt maradnom.
- Ó, azt megígérhetem. - húzta vigyorra száját. Felnevettem majd átszaladtam a konyhába és derékig bemásztam a fagyasztóba, ahonnan kivettem egy nagy adag csokifagyit. Kerestem egy kanalat és visszamentem a nappaliba Ricky-hez, aki éppen ekkor ült vissza a kanapéra.
- Mit nézünk? - kérdeztem hozzábújva és magunkra húzva egy pokrócot. Befészkeltem magam lába közé, úgy hogy hátamat mellkasának tudjam dönteni. Kibontottam a fagyisdobozt és elkezdtem enni a kanállal.
- Aladdin.
- Azt imádom. - mosolyodtam el.
- Tudom. - puszilt bele Ricky a hajamba. Igazándiból nem nagyon figyeltem a filmre, inkább Ricky-re, aki hasamat simogatta vagy éppen nyakamat puszilgatta. A film felénél hirtelen elkezdte szívni a vékony bőrt.
- Rickyyy. - nyávogtam és megpróbáltam eltolni magamtól, de kuncogva folytatta tevékenységét. Letettem a kávézóasztalra a fagyit és felé fordulva megcsókoltam.
Hát... Ezután már tényleg nem figyeltünk a filmre, és még a fagyi is elolvadt:(

13. fejezet - Esküvő

Led Zeppelin - Dancing Days

 Az életet igazán csak akkor élvezhetjük, ha van, akivel ezt az élvezetet megoszthatjuk.
- Mark Twain

- Hát... Kezdem az elején. - vágtam bele ruhámon végigsimítva. - Én az anyámmal élek Los Angeles-ben. Apa már régebben... Elköltözött ide, New York-ba. Amiért nem tudom hibáztatni, én sem tudtam volna ott maradni a helyében. Sokáig nem is beszéltünk, egészen két héttel ezelőttig, amikor felhívott. Elmondta, hogy újraházasodik és vasárnap utazzak hozzá. Sírtam, sokat sírtam miatta. Mérges is voltam apára. Azt hittem feleségül vesz majd... Tudják, egy amolyan "gonosz mostohát". - mutattam idézőjelet ujjaimmal a levegőben. - Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Anne olyan, mintha az édesanyám lenne. Még jobb is. Ezalatt az egy hét alatt, amit itt töltöttem, többet segített és jobban megszerettette magát velem, mint a biológiai anyám egész életében. Kaptam két testvért is. Nate-tel az első pillanattól fogva jól kijövünk egymással. - Nate halkan felkuncogott, mire én is elmosolyodtam. - Aztán Jenny. Az elején... Hogy is mondjam? Enyhén szólva ki nem állhattuk egymást. De azt hiszem, ezalatt a hét alatt olyan szoros lett a kapcsolatunk, mintha már születésünktől fogva ismernénk egymást. Végül is, kimondhatatlanul örülök, hogy apa talált egy ilyen nőt. És hihetetlennek tartom, hogy Anne nem menekült el tőle néhány hónap után. - mindenki felnevetett. - Még kicsit fényezném Anne-t, ha nem bánják. Olyan dolgokat rakott helyre velem kapcsolatban néhány nap alatt, amiket mások okoztak, és amiket senki másnak nem sikerült évek alatt. Soha nem fogom tudni elégszer megköszönni neki. És ígérem, hogy mindig itt leszek neked, akármikor, akármilyen okból hívsz, én iderepülök és segítek neked, anyu. - fejeztem be beszédemet, és óriási tapsvihar közepette visszaültem helyemre. Anne könnyes szemekkel felém fordult és megölelt, majd nyomott egy puszit arcomra. Kedvesen rámosolyogtam, majd visszafordultam félig megevett tortaszeletemhez. Lassan, de biztosan fogyott.

Az esküvő sikeresen zajlott, most mindenki beszélgetett, tósztot mondtak, gratuláltak, táncoltak, ettek.
Öt óra körül Anne és apa felálltak az asztaltól, megöleltek és megpusziltak mindenkit majd beszálltak a templom előtt álló szürke kis autóba, hogy elinduljanak nászútjukra. Jenny és én könnyes szemekkel integettünk nekik. Nate kinevetett minket, mire én karon bokszoltam.
Lassacskán mindenki elszállingózott az esküvő helyszínéről, mi pedig hárman hazagyalogoltunk. Jenny megfogta a kezem, míg a másik oldalról Nate átkarolta a vállam. Így sétáltunk vissza a templomtól a belvárosi házba. Jenny-nél volt a kulcs, így ő nyitotta ki az ajtót.
Anne kapkodása és sürgése-forgása nélkül üresnek tűnt a lakás.
- Megnézünk még egy filmet? - kérdezte Nate. Jenny-vel bólintottunk.
- Csak... Öltözzünk át előbb. - mondtam, és mindenki elindult a szobája felé. Egészen fehérneműig vetkőztem, és beléptem fürdőszobámba. Lemostam a temérdek sminket arcomról és beléptem a zuhanykabinba. Megengedtem a vizet, s hagytam, hogy csak folyjon rám a meleg víz. Jól esett. Közben anyán gondolkodtam. Vajon észrevette egyáltalán, hogy egy hete nem vagyok otthon?
Megmostam a hajam az epres samponommal, majd átmostam testemet is az ugyanolyan illatú tusfürdőmmel. Kilépve egy barack színű törölközőbe tekertem magam, és kimentem keresni egy tiszta bugyit, hozzá pedig felvettem egy combközépig érő Asking Alexandria-s pólót. Megtörölgettem a hajam, majd elpakoltam bőröndömbe azokat a cuccokat, amikre már nem volt szükségem, hisz' másnap már hazautazom. Mikor végeztem lementem a nappaliba, ahol Jenny és Nate épp azon veszekedtek, hogy mit nézzünk.
- Nem akarom megint megnézni a Bazi nagy görög lagzit, ötvenszer láttam már. - mondta Nate.
- Én meg nem akarom megnézni a Transfomers-t! - nézett rá összehúzott szemekkel Jenny.
- És ha Ted-et néznénk? - ajánlottam fel leülve a kanapéra. Mindketten elgondolkoztak, majd megvonták vállukat. Jenny és én nekiálltunk megkeresni a DVD-t, Nate pedig kiment a konyhába popcorn-t csinálni. Mire Nate visszaért meg is találtuk, így Jenny betette, majd mikor ő is leült, keresztül feküdtem rajtuk, úgy, hogy a fejem Jenny ölében, a lábam pedig Nate-ében legyen.
Az egész filmet végig röhögtük. Valószínűleg nem azért, mert olyan vicces volt, hanem mert már nagyon fáradtak voltunk és mindhárman tudtuk, hogy másnap hazamegyek, így ez az utolsó ilyen esténk.
- Nézzünk meg még egyet! - mondta Jenny, mire Nate felállt és sorolni kezdte a filmek címét.
- Cry-Baby, a Cry-Baby-t! - kiáltottam fel.
- Muszáj? - húzta el a száját Nate.
- Igen, mert Johnny Depp. Na, rakd be. - Nate kelletlenül ugyan, de berakta a filmet a lejátszóba, majd újra elhelyezkedtünk.
- Kipusztítottad a hűtőt. - nevetett Jenny.
- Nem vicces, alig bírok megmozdulni. - nyögtem.
- És ez által mi is. - motyogott Nate.
- Naaa. - mosolyogtam rá angyalian. - Én felmegyek, rohadt fáradt vagyok. Jó éjt. - mondtam, majd mindkettejüknek nyomtam egy-egy puszit az arcára.
Rekordlassúsággal másztam fel a lépcsőn, majd mentem a fürdőszobámba, hogy fogat mossak. Közben telefonomat nyomkodtam, mikor hirtelen jött egy SMS-em. Elmosolyodtam, miközben kiöblögettem számat. Levetődtem az ágyamra, betakaróztam és felhívtam az üzenet feladóját.
- Szia. - hallottam meg hangját.
- Szia. - köszöntem vissza vigyorogva.
- Mikor száll le a géped? - kérdezte, s hallottam hangján, hogy ő is mosolyog.
- Fél egykor. - válaszoltam.
- Eléd megyek, oké?
- Oké! - ujjongtam, mire felnevetett.
Fél háromig beszélgettünk, néha csak úgy a semmiről, volt, hogy meg sem szólaltunk, csak hallgattuk egymás légzését.
Hiányzott. Igenis hiányzott. Már alig vártam a másnapot, hogy láthassam. Bár közben még maradtam volna Jenny-vel és Nate-tel, megvártam volna anyáékat, de engem vártak Kurt-ék, Ricky-ék és az iskola.
Bárcsak azt mondhattam volna, hogy az "anyám" is vár rám.

12. fejezet - Régen várt telefonhívás

The Fray - You Found Me 

 A remény megnyugtató. Segít nekünk elfogadni a sorsunkat, nem számít, mennyire tragikus is az.

- Final Fantasy c. videojáték

Napok teltek el mióta kiengedtek a kórházból. Az otthoniakat megnyugtattam, hogy semmi bajom. De vajon ki nem telefonált? Persze az anyámon kívül. Hát persze, hogy Ricky. Elmondhatatlanul fájt. Nem is érdeklődött, még csak egy üzenetet sem írt. Megpróbáltam nem foglalkozni vele. De nehéz volt. Rettentően nehéz. Inkább a másnap megrendezendő esküvőre tereltem gondolataimat. A ház tele volt Anne és apa külföldi rokonaival, akik nálunk szálltak meg. 

- Rose, tudnál segíteni egy kicsit? - hallottam meg Jenny hangját, így hátrafordultam. Egy szál törölközőben állt mögöttem. 

- Persze. - mosolyogtam rá. A hét során kicsit összemelegedtünk, inkább neveztem volna barátinak vagy testvérinek kapcsolatunkat. - Mindjárt jövök. - mondtam Nate-ék kicsi unokatestvérének, akivel éppen mesét néztem. 

- Nem tudom mit vegyek fel az esküvőre, és már este van és holnap kilenckor kezdődik, és... - hadarta kétségbeesve immár szobájában. 

- Nyugalom! - simítottam végig karján. - Segítek. Na, lássuk! - léptem be gardróbszobájába. - Mennyi alkalmi ruha... - csodálkoztam. - Nézd csak, ez nem jó? - mutattam fel egy elegáns, nem túl kihívó babarózsaszín ruhát. 

- Kinőttem. - sóhajtott Jenny idegesen. 

- Értem. - bólintottam, majd tovább kutakodtam a temérdek ruha között. - És ez? - mutattam fel ezúttal egy sötétkék koktél ruhát. 

- Úristen, imádlak, nem értem miért nem jutott eszembe, köszönöm! - örvendezett, majd nyomott egy puszit arcomra. 

- Semmiség. - mosolyogtam rá. 

- Te mit veszel fel?

- Pfff... Nem tudom, de nem lesz nehéz választás. Van kettő alkalmi ruhám, mindkettő fekete és csipkés. - ráztam meg a fejem. Jenny felnevetett, majd gyorsan felöltözött és kimentünk az erkélyére beszélgetni.
- Hívott? - kérdezte Jenny szomorúan rám nézve. Megráztam a fejem.
- Zavar? - mutattam fel a cigim. Most Jenny rázta meg a fejét. Meggyújtottam egy szálat s mélyen letüdőztem, miközben háttal nekidőltem a korlátnak.
- Mondhatok neked valamit? - kérdezte miközben leült a fonott székre és lehajtotta a fejét.
- Persze. - biztattam.
- De ne mondd el senkinek. Te vagy az első akinek elmondom. És még nem vagyok felkészülve, hogy anyáék tudják.
- Mit csináltál? - kérdeztem aggódva, s leguggoltam elé.
- Semmit. Legalábbis nem szándékosan. - temette arcaiba kezét. - Leszbikus vagyok.
- Úristen. - sóhajtottam fel. - Azt hittem baj van. Te teljesen megőrültél. Nem kell ezért ilyen hisztit csapni. Már azt gondoltam terhes vagy, vagy megöltél valakit, vagy drogozol, vagy mit tudom én. - mondtam, s felálltam. Újra beleszívtam cigimbe.
- De... Ez nem baj? Vagy természetellenes?
- Te hülye vagy? - nevettem fel. - Miért lenne természetellenes. Sőt, természetes. - vontam vállat. - És ha akarod, melletted leszek, mikor elmondod anyuéknak. - mosolyogtam rá.
- Köszönöm. - állt fel és szorosan megölelt. Nyomtam egy puszit homlokára, de ekkor megcsörrent a telefonom. Jenny kicsit megijedt a zenétől, mire felnevettem. Visszaült a székbe, s tovább figyelte New York-ot. Kivettem a telefont zsebemből, s még a lélegzetem is elakadt.
- Ő az. - mondtam, mire Jenny sürgetőn nézett rám. Megnyomtam a fogadás gombot, s fülemhez emeltem a telefont. - Haló. - szóltam bele erőtlenül, s újat szívtam cigarettámból.
- Szia. - hallottam meg hangját. Gyomromban felébredtek pillangóim s légzésem is felgyorsult. - Hogy vagy?
- Szarul. - nevettem fel keserűen. - Te?
- Én is. Eléggé. Hiányzol.
- Mégsem hívtál. - mondtam.
- Féltem.
- Mégis mitől?
- Nem tudom... - suttogta.
- Na jó, nekem erre nincs időm, bocsánat, majd ha tudod mit akarsz mondani hívj vissza. - mondtam és letettem. Térdeim felmondták a szolgálatot, s a korlátnak háttal lecsúsztam a földre. Jenny leült mellém, s átkarolta vállam. Én övére hajtottam fejem és éreztem ahogy szemeim csípni kezdenek a felgyülemlő könnyektől. Pislogtam egyet, s egy könnycsepp végigszántotta arcomat, amit egyre több és több követett. Hirtelen újra megcsörrent a telefonom. A nevet sem néztem meg csak fogadtam.
- Szeretlek. - szólt bele, s hallottam rajta, hogy mosolyog.
- Szeretlek. - válaszoltam könnyeim közül boldogan nevetve. 

10. fejezet - Nathaniel.

Gavin DeGraw - I Don't Want To Be

A kötelék, mely igaz családod összefűzi, nem a vér, hanem az egymás élete iránti tisztelet s a benne lelt öröm.

- Richard Bach

Két napja újra nem hallottam felőle semmit. Mióta mindketten bevallottuk egymásnak az érzéseinket, mintha megfutamodtunk volna. Louis-t megverte az apja, újra. Bal szeme körül hatalmas lila folt éktelenkedett, ami a smink alatt mondjuk annyira nem volt feltűnő, de felszakadt szája és bekötözött csuklója annál inkább. Kurt-tel semmi különös nem történt. Mindketten kikísértek a reptérre, anyának pedig csak hagytam egy üzenetet a hűtőn, hogy elutaztam. Nem hiszem, hogy nagyon zavarná. Mindkét fiútól érzelmes búcsút vettem, és még mielőtt felszállt volna a gép küldtem egy-egy SMS-t a MIW-es fiúknak, hogy egy ideig nem leszek itthon. 

Az ülésemre leülve feltettem fejhallgatóm, majd csatlakoztattam telefonomhoz és elindítottam a Fall Out Boy Infinity On High című albumát. Nem tudom, mikor aludtam el, de a mellettem ülő hölgy ébresztett fel, hogy megérkeztünk. A csomagokra körülbelül negyedórát vártunk, majd a kiléptem az óriási tengertömegbe. Nem kellett sokáig keresnem, azonnal megpillantottam apát egy óriási Rose feliratú táblát fogva. Sokat változott, mióta utoljára láttam. Haja kissé megőszült, arca kissé megöregedett, de ugyanazok a szürke szemek néztek rám csillogva, mint ezer éve.  Örültem, hogy látom, de nem tudtam megbocsájtani neki. Mosolyogva megölelt miközben azt mondogatta, mennyire hiányoztam neki. Nem válaszoltam. Akkor sem mondtam semmit, mikor beszálltunk fehér Ford Mondeojába. Ő pedig nem kérdezett semmit. Pontosan tudott mindent. Tudta, hogy anyu milyen állapotban van. Látta rajtam, hogy én milyen állapotban vagyok. Annyit mondott, hogy Anne otthon maradt főzni, hogy mire megérkezek, legyen mit enni, és hogy biztosan kedvelni fogom a gyerekeit. Az út további része csendben telt. Az ablakon néztem kifelé, és figyeltem amint egyre beljebb megyünk New York belvárosába. Hatalmas épületek mellett haladtunk el, míg le nem parkoltunk egy három emeletese hatalmas épület előtt, ami közvetlenül két társasház között foglalt helyet. Kétségkívül gazdag környék volt. Ahogy kiszálltam az autóból mindenfelé méregdrága ruhákba bújt tinédzsereket pillantottam meg. Apa kivette a bőröndömet a csomagtartóból míg én hátamra dobtam a táskát. Nagy levegőt vettem mikor apa kinyitotta az ajtót.

- Megjöttünk! - kiáltotta. Körbenéztem. Márvány. Sok márvány. Fényesség. Arany. Óriási volt minden. Egy lépcső vezetett felfelé szintén márványból, aranyozott korláttal. Feltehetőleg a konyhából, egy elegánsan öltözött negyvenes éveiben járó nő lépett ki, hatalmas mosollyal az arcán. Szőkés-barna haja volt és kék szemei. Gyönyörű volt.

- Szervusz Rose, Anne vagyok. - mutatkozott be, majd megölelt. - Már vártunk! Jenny, gyere csak! - nézett vissza a konyhába, ahonnan ezúttal egy körülbelül velem egyidős lány lépett ki. Nagyon szőke haja volt és nagyon kék szeme és nagyon ki volt sminkelve és nagyon hasonlított Anne-re. Összevont szemöldökkel nézett rám, majd biccentett.

- Helló. - mondtam egyik szemöldökömet felvonva.

- Jenny, segíts Chris-nek megteríteni, megtennétek? - kérte Anne lányát és apát, akik már el is tűntek a konyhában. - Nathaniel! - kiabált Anne a lépcsőn felnézve. - Mutasd meg Rose-nak a szobáját és segíts neki felvinni a holmijait! Mindjárt jön, drágám. - nézett ezúttal rám Anne. - Viszont odaég a muffin, mennem kell! - jutott hirtelen eszébe, majd eltipegett magassarkú papucsában. Egy ideig csak néztem az óriási aranyozott csillárt, mikor lábdobogást hallottam.

- Na figyelj, egy szabályom van, mégpedig, hogy az én szobámba nem jöhetsz... - szólalt meg egy hang, ami hirtelen elhallgatott. Odakaptam a fejem és megpillantottam egy fiút, akire valószínűleg minden második ember azt hitte, hogy lány, tekintve, hogy ki volt sminkelve és ki volt festve a körme. Egyébként pedig igen jól nézett ki. - Tyűha!  - mért végig alaposan. - Ezt most visszaszívom, mert te bármikor bejöhetsz a szobámba! - kacsintott.

- Te lennél Nathaniel? - kérdeztem.

- Csak Nate. Te pedig Rose. - mondta, majd közelebb jött és a kelleténél szorosabban ölelt magához. Ügyetlenül visszaöleltem, majd emlékeztettem, hogy meg kéne mutatnia a szobámat. - Na, gyere! - intett a fejével, majd felkapta a bőröndömet és elindult felfelé a lépcsőn. Követtem, és a második emeleten végigmentünk egy folyosón, majd Nate benyitott a harmadik ajtón, és ta-damm.

- Khm... - néztem körbe óriásira nyitott szemekkel a szobában. 

- Látom tetszik. - röhögött fel Nate. - Van saját fürdőszobád, de az is pont ugyanilyen régi, unalmas, ocsmány bútorokkal van berendezve. Viszont bármikor használhatod az enyémet. Meg az ágyamat is.  - vigyorgott.

- Na jó, Nathaniel, hagyj kipakolni! - forgattam meg szemeimet, majd kitessékeltem. Hamar bepakoltam a dolgaimat, nem hoztam sok ruhát, se egyebet. Nem terveztem sokáig maradni. Levettem az utazóruháimat, és átöltöztem egy fekete melegítősortba és egy szintén fekete trikóba. Felvettem fekete szőrmés papucsomat, majd elindultam le az étkezőbe. Apa, Jenny és Nate már az asztalnál ültek, Anne épp a csirkét tette az asztalra.

- Gyere, ülj ide mellém! - paskolta meg a maga melletti helyet Nate. Anne rám mosolygott, így odaültem. Láthatólag apa is örült, hogy Nate-tel 'jól kijövünk', Jenny viszont mindkettőnkre úgy nézett, mint a véres rongyra. Ittam egy kortyot vizemből, közben lelöktem Nate kezét combomról. Halkan felkuncogott. 

- Még hozzá sem nyúltál a tányérodhoz! Nem szereted a csirkét? - kérdezte Anne aggódva.

- Csak...nem vagyok éhes. - mondtam halkan. 

- Ó, ugyan már, hosszú utad volt, egyél egy-két falatot! És nagyon le is fogytál. Nem baj, majd Anne kosztja megoldja. - mondta apa.

- Nem vagyok éhes. - ismételtem meg. 

- Csak nem kövérnek érzed magad? - nézett rám ártatlanul pislogva Jenny. 

- Jenny! - szólt rá Anne.

- Elnézést... - motyogtam, majd felpattantam az asztaltól, és felrohantam. Még éppen hallottam, ahogy Nate nem túl szép jelzőkkel illetti húgát. Becsaptam magam után az ajtót, és arccal az ágyba zuhantam. Nem tudom, mennyi ideig feküdtem úgy, már csak arra eszméltem fel, hogy besüpped mellettem az ágy, és egy kéz megsimítja a hajam.

- Rose, tudom, hogy Jenny néha túl lő a célon. - mondta Anne. - Azt is tudom, hogy nehéz életed van. És talán Jenny-nek igaza volt. Talán anorexiás vagy bulémiás vagy, vagy csak a depressziód miatt nem eszel. Nem tudom, de én megpróbálok segíteni. Mit tehetek érted? - felnéztem rá. - Sírtál? - kérdezte letörölve könnyeimet, amikről én sem tudtam. - Mit tehetek érted, Rose? - két keze közé fogta arcom.

- Nem tudom... - mondtam. - Adj egy normális anyát. Adj egy apát, aki nem hagy ott az alkoholista anyámmal. Adj egy iskolát, ahol nem ítélnek el. Adj egy exet, aki nem vert meg. Adj önbizalmat. Adj egy normális életet. Add, hogy jól érezzem magam, add, hogy megtudjak bízni a fiúban, akit szeretek. Adj két olyan legjobb barátot, akiknek normális az életük és nem verik őket. Adj életet. - soroltam, s a végére már fuldokolva zokogtam. Anne semmit nem szólt, csak szorosan magához ölelt. Beszívtam hajának finom eper illatát, Claire De Lune parfümjét és szeretetét. Mérges voltam apára, hogy ott hagyott, mérges voltam rá, hogy nem hozott magával, mérges voltam rá, mert lecserélt. Utálni akartam Anne-t meg a hülye gyerekeit, mert elvették tőlem apát. De tudtam, hogy nem ők vették el. Tudtam, hogy apa ment el. És tudtam, hogy talán Anne helyettesíti majd azt, amit nem adatott meg nekem. Az anyukámat.

Nyolckor már ágyban voltam. A többiek a csirke maradékát ették, Anne viszont korán ágyba parancsolt, és azt mondta, ha nem akarok ne egyek, de holnaptól szépen lassan egyre többet eszek majd. Nem akar még orvoshoz küldeni, mert először családi körben akarja megoldani a problémát. Mindent elmondtam neki, minden mindegy alapon. De Őt érdekelte is, és megpróbált segíteni. Ettől pedig jobban éreztem magam. Kedves volt tőle. Nagyon. 

Az ágyam mellett lévő Hi-Fi toronyhoz csatlakoztattam a telefonom, és shouffle-re állítottam a zenéimet. Ami nem volt jó ötlet, tekíntve, hogy az összes Motionless In White album megvolt, így inkább csak All Time Low szólt halkan, hogy a többieket ne zavarjam. Nem tudtam aludni. Hajnali kettőkor éreztem úgy, hogy mindjárt, de eszembe jutott amit Jenny mondott, így újra csak zakatolt az agyam. 

Az ablakok nyitva voltak, hallottam New York City zajait. A taxikat, buszokat, a szombat este bulizó részeg embereket, a mentőket, mindent. Kitakaróztam és csupán egy REBEL feliratú, túlméretezett, sötétszürke pólóban és egy fekete csipkés bugyiban (amit már kitudja miért vettem) mentem ki erkélyemre, ahol nekitámaszkodtam a korlátnak és rágyújtottam egy cigire. Néztem az alattam elterülő forgalmas utat, majd megpillantottam a vágásaimat. Rossz volt rájuk nézni, közben viszont hiányzott a testi fájdalom, ami egy pillanatra elfelejtteti a lelkit. 

- Szóval a szobáink szomszédosak és az erkély közös? - kérdeztem az éppen kilépő Nate-et, aki csak egy melegítőnadrágban volt, ami az illendőnél lejjebb csúszott, így V-vonala teljes mértékben láthatóvá vált.

- Pontosan. - jött oda mellém, majd Ő is rágyújtott. - Meddig maradsz? 

- Mármint itt, New York-ban? A lehető legkevesebb ideig. 

- Miért?

- A barátaim Los Angeles-ben vannak, ott járok iskolába, ott van a nemlétező életem. - Nate mégközelebb jött, és átkarolta derekam. 

- Nathaniel, te mindenkit meg akarsz dugni? - kérdeztem hirtelen, néhany perces csönd után.

- Mmm... Igen. - bólintott, mire felnevettem. 

- És azt ugye tudod, hogy testvérek vagyunk? Mostmár.  - mondtam.

- Hm... nem vérszerint. Még csak féltestvérek sem vagyunk. Nem lenne vérfertőzés. Semmi ok az aggodalomra, nyugodtan szexelhetünk. - bólintott elégedetten, majd elnyomta a cigijét. Felnevettem, és én is elnyomtam a sajátomat. 

- Tudod, nem is lenne rossz ötlet, Nathaniel. - mondtam karjaimat nyaka köré fonva. Felvonta egyik szemöldökét, és elvigyorodott. Megmarkolta oldalamat és közelebb rántott magához. 

- Még csak most ismertük meg egymást. - suttogta.

- Idegenekkel dugok sikátorokban. Már most jobban ismerlek, mint a legtöbb fiút, akivel lefeküdtem. 

- Neked nincs senkid? - lepődött meg. 

- Lenne, ha nem lennék gyáva, és mernék bízni. Viszont köztünk szexuális vonzódáson kívűl semmi nem lesz. Így hát... - nem volt időm befejezni, ajkaival letámadta enyémeket. Mohón falta ajkaim, s én szememet lehunyva viszonoztam, miközben végig simítottam karjain, kidolgozott felsőtestén. V-vonalához érve ujjait belevájta oldalamba, amitől hangosan felnyögtem. Ajkait levezette nyakamra, s erősen szívni kezdte a vékony bőrt. Kezeim újra mellkasára tévedtek, s mikor ütőeremnél megharapta a bőrt, körmeimet bőrébe vájtam és végig karmoltam testét. Nate száját férfias morgás hagyta el, amitől kirázott a hideg. Elszakadt nyakamtól, s valósággal letépte pólómat. 

- Menjünk be. -  nyögtem, majd heves csókolózásba kezdve betántorogtunk Nate szobájába, amiről csak másnap vettem tudomást. Mármint arról, hogy milyen jól néz ki. Nate lefektetett ágyára. Lábaink összegabalyodtak, s ő oldalamat simogatta, míg én hátát. Percekig csak csókolóztunk. Ez addig tartott, míg Nate keze le nem vándorolt nőiességemig, s ujjaival csodákat nem kezdett ott lennt művelni.

- Nate... - nyögtem fel hangosan.

- Csss... - csitított. - Nem akarjuk, hogy meghalljanak igaz? - suttogott, majd ajkait enyémekre tapasztotta elfojtva ezzel nyögéseimet, később sikolyaimat.

9. fejezet - Szeretlek.

Motionless In White -
If It's Dead We'll Kill

A zene kifejezi mindazt, ami szavakkal elmondhatatlan, mégsem maradhat kimondatlanul. 
- Victor Hugo

- Bocsi, még nem vagyok kész, de gyere be! - nyitottam ki az ajtót Ryan-nek. Épp a zuhany alatt relaxáltam, mikor csengetett, így egy szál törölközőben, vizes hajjal nyitottam ajtót. Láttam rajta, zavarban van, így felvezettem szobámba. Valósággal belevetettem magam szekrényembe.

 - Melyik a jobb? - kérdeztem felmutatva egy Sleeping With Sirens-ös és egy Fall Out Boy-os pólót. Ryan a temérdek poszterrel ellepett sötétlila falamon lévő Motionless In White plakátot tanulmányozta mosolyogva, makd felém fordult.
- A FOB-os. Miért öltözöl ki ennyire? - nézett rám furcsán. Vállat vontam, majd besiettem a fürdőszobába. Megszárítottam a hajam, rekordgyorsasággal felöltöztem, befűztem az övem, majd sebesen kisminkeltem magam. A fürdőből kirohanva felkaptam a földön heverő bőrdzsekimet és szegecses sapkámat, majd az íróasztalomon mindent szétdobálva kerestem meg napszemüvegemet. - Mehetünk. - fordultam Ryan felé zihálva. Ajkaim 'o' alakot formálva elnyíltak egymástól, orrlyukaim kitágultak, szemeim kikerekedtek s torkom hirtelen száraz és kaparó lett. 

- Mi ez? - kérdezte. Arcáról szomorúságot, haragot, aggódást és mindezek mellett szeretetet tudtam leolvasni. 

- R-ryan...É-én... - dadogtam.

- Mutasd a csuklód! - mondta mérgesen, s a véres törölközőt eldobva felém sietett. 

- Nem! - ráztam meg a fejem hatalmas gombóccal a torkomban, s elrejtettem kezemet hátam mögé. 

- Ne szórakozz, mutasd! - emelte fel a hangját, s megragadta karomat. Akárhogy is próbáltam kirántani csuklóm szorításából, de hiába, erősebb volt nálam. Felhúzta bőrdzsekim ujját, majd a temérdek szilikonkarkötőt is. Megrázta a fejét, s elengedte karomat. Szégyenemben lesütöttem szemeim. Azt kívántam bárcsak megnyílna a lábam alatt a föld. Mintha valaki ráült volna mellkasomra. Azt hittem elmegy. Hogy soha többé nem akar látni. Hogy örökre elkönyvelt egy nyomorult kis csitrinek. De nem ment. Ehelyett ott álltam, könnyes szemekkel, Ryan pedig csalódottan figyelt engem. Hirtelen megragadta derekamat, s szorosan magához szorított. Görcsösen kapaszkodtam fekete  Misfits-es pulcsijának hátuljába. - Sajnálom. - motyogta. Pontosan tudtam, mire gondol. Nem arra, hogy megnézte a vágásokat. Hanem a vágásokra. Tudta, milyen állapotban kell lennie valakinek ahhoz, hogy bántsa magát. Mert Ő is átélte ezt. - Nem fogom engedni, hogy rosszul legyél, Rose. - suttogta. Kicsit eltolt magától, hogy szemembe tudjon nézni, és megragadta vállaimat. - Enni fogsz! És abbahagyod a vagdosást! És nem fogsz egész nap a szintén depis barátaiddal bent ülni és inni meg drogozni! Ki fogsz mozdulni! És Ők is! - mondta határozott hangon, és kicsit megrázott. Bólintottam. - Na, ne sírj, még elkened a sminked! - mosolyodott el halványan. Felnevettem, és nyomtam egy puszit arcára. Miután Ryan begyűjtötte az összes pengémet, lerohantam a lépcsőn Ryan-nel nyomomban és felkaptam a cipőm. 

- Nem tudom, hogy anyu itthon van-eee... - mondta elnyújtva az 'e' betűt miközben behajoltam a nappaliba. - Nem úgy tűnik. Akkor mindegy.
Kiléptünk a kissé hűvös októberi estébe. Csupán az utcalámpák fénye világította meg az utcát. Kulcsra zártam magunk mögött az ajtót, majd elindultunk. Ryan barátságosan átölelte a vállam. A kapun kilépve megpillantottam néhány alakot. A halovány fény csak részben világított rá arcukra, de felismertem Őket. Zack állt középen, arcán gonosz mosollyal, bal oldalán Chloe, hosszú barna haját narancssárga sapka alá rejtette. Egyik vastagon megrajzolt szemöldökét felvonva nézett. Zack jobb oldalán állt Dean. Zsebre dugott kézzel figyelt, OBEY feliratú sapkája félre csúsztatva takarta fekete haját, mely temérdek zselé hatására meredezett az ég felé. 
- Bassza meg... - sziszegtem.
- Mi az? - kérdezte értetlenül Ryan.
- Egy osztályba járok velük. A középső a... az exem. -  motyogtam a zavartan.
- A szöszi? - kérdezte visszafojtott vigyorral.
- Igen, de... mindegy, menjünk! - mondtam, s elindultam magammal rángatva az értetlen fiút.
- Hé, Campbell! - hallottam meg hirtelen Zack hangját. Nagy levegőt vettem és szembe néztem triumvirátusukkal. - Csá, haver! - intett Ryan-nek is, aki csak biccentett.
- Fura lány vagy, tudod... - nézett rám fintorogva Chloe. - Mintha... nem is tudom... az Ördög lánya? - vihogott fel, mire Zack és Dean is elröhögték magukat.
- Add át neki az üdvözletem! - biccentett Dean.
- Na, ide figyeljetek! - engedett el Ryan,s kissé maga mögé tolt. - Mit képzeltek magatokról? Hogy olyan menők vagytok? Mégis mitől? Hogy úgy néztek ki, mint minden szembe jövő ember? Hogy nem olvastok? Hogy ha megkérdezném, egy vers idézetet sem tudnátok felmondani? Hogy szarul tanultok? Tudjátok mit? Ez talán szerintetek menő, de elmondok nektek egy nagy titkot! Nem az! Kinevetitek, mert más! Mert felmeri vállalni, hogy Ő igenis ilyen. De a szívetek mélyén, azt kívánjátok, bár Ti is ilyen bátrak lennétek. Ezért bántjátok, azt, aki megteszi, amit Ti nem mertetek. De ezzel aztán nem mentek sokra. Semmik vagytok. Ha már nem lesz semmitek, csak Ti magatok, hogyan fogjátok elrejteni, hogy valójában milyen kibaszott üresek vagytok, hm?! Ha jót akartok magatoknak, békén hagyjátok! - a végére már valósággal üvöltött, megtörve a kis csöndes utca halk varázsát.
- Ryan... - motyogtam. - Menjünk! - megfogtam kezét miközben a halálra rémült hármast bámultam. Ryan még vetett rájuk egy nem túl barátságos pillantást, majd megfordult és tovább indultunk. - Köszönöm... - suttogtam.
- Mi történt köztetek? - kérdezte átkarolva derekam.
- Mármint kivel? - nyeltem nagyot.
- A szöszkével.
- Semmi. - vágtam rá feltűnően gyorsan. Ryan összevont szemöldökkel nézett rám. Sóhajtottam egy nagyot majd úgy döntöttem, úgysincs mit veszítenem. - Megvert.
- M-mi? - torpant meg Ryan.
- Kérlek, ne is foglalkozz ezzel! - ráztam meg a fejem, majd tovább húztam. Jött ugyan, de teljességgel sokkolva volt. A hirtelen feltámadt szél arcomba fújta természetesen fekete hajamat, amit egyik kezemmel folyamatosan próbáltam arrébb tenni, hogy mogyoróbarna szemeimmel lássak is valamit. Talán negyedórát gyalogolhattunk, mikor Ryan megállt egy ház előtt. - Szedd össze magad, és könyörgöm ne mondd el senkinek! - néztem rá. Bólintott, majd beléptünk a kapun.
- Amúgy Josh-nál vagyunk. - mondta, mikor behúzott a ház ajtaján. Otthonosan mozgott, egyből egy lefelé vezető lépcsőhöz vezetett. Lentről hangos nevetés és beszélgetés hallatszott. Gyomromban hirtelen görcsöt éreztem, nem csak Ricky, hanem a többiek miatt is.
- Megjöttünk! - kiáltott fel ünnepélyesen Ryan, ahogy leértünk az alagsorba. Az egyik falnál egy kissé szakadt kanapé, messzebb egy csocsó. Helyett kapott az egyik sarokban egy kis hűtő, a kanapéval szemben egy ősrégi televízió. A falak tele voltak rakva ferde, itt-ott félig leszakadt poszterekkel. De a legszembetűnőbbek a hangszerek voltak. Egy dobfelszerelés, egy szintetizátor és három gitárállvány, rajtuk gitárral. Később pillantottam csak meg a falnak támasztott akusztikus gitárokat. A középpontban egy mikrofonállvány volt, rajta a mikrofonnal.
- Csajt hoztál a próbára? - kérdezte tetetett rémüldözéssel Ghost, mire mindenki felnevetett, majd felálltak és bemutatkoztak. Mindenki egy-egy öleléssel köszöntött, majd mikor Ricky következett, mintha megállt volna az idő. Olyan régen nem láttam, annyira hiányzott már. De most, hogy ott volt, nem tudtam mit kezdeni. Szívem a megszokott ezerszeresével dobogott, s a szokásosnál gyorsabban vettem a levegőt. Majd hirtelen megtört a jég, s nyakába borultam. Megmarkoltam HIM-es pólójának hátulját, miközben Ő derekamat szorította. Sokáig csak ott álltunk, nem volt külvilág, csak mi ketten. Jó volt. Tetszett az illata, tetszett, ahogy szorosan magához ölelt, ahogy nem akart elengedni. Végül mégiscsak elváltunk egymástól, és mélyen egymás szemébe néztünk. Lábujjhegyre álltam és nyomtam egy puszit szája sarkába. Elmosolyodott, ami engem is vigyorgásra késztetett.
- Na, tubicáim, rebbenjetek szét. - szólt oda Chris a mikrofon mögül. Ekkor vettem észre, hogy már mindenki elfoglalta a helyét, Ricky-t kivéve. Zavartan lesütöttem szemeim, s szerintem el is pirultam. Alsó ajkamat beharapva huppantam le a fotelbe, és magam mellé tettem kabátom és sapkám. - Mit szeretnél, mit játsszunk? - kérdezte barátságosan Chris.
- Legyen az If It's Dead We'll Kill. - vágtam rá. Vinny a dobok mögül beszámolt, majd rázendítettek. Csodálatosan játszottak. Josh ész nélküli ütögetései alatt tökéletesen szólaltak meg a billentyűk, Vinny össze-vissza kapkodott, s ugyanezt a hatást érte el. Devin, Ryan és Ricky mintha erre születtek volna, fénysebességgel váltogatták az akkordokat, míg Chris fantasztikus magabiztossággal énekelt. Mindenki csodás volt, de mégis Ricky vonzotta legjobban a tekintetem. Ahogy koncentrált, és ahogy éneklés közben nyakán kidagadtak az erei. Néhányszor rám nézett a dal közben, de Én olyankor gyorsan elkaptam a tekintetem.
Még eljátszottak egy-két dalt a kérésemre, például a Creatures-t, az Unstopable-t és az Underdog-ot, az örök kedvenceimet. Minden percét élveztem, hogy ott lehetek, hogy látom és hallom Őket. Soha nem tudtam elmenni egy koncertjükre sem, de biztos vagyok benne, hogy ez jobb volt egy koncertnél. Akkor csak nekem játszottak, senki másnak. Életem egyik legjobb estéje volt.
- Hogy tetszett? - ült le mellém zihálva Vinny, s egyik karjával átkarolta vállam.
- Wow... - mondtam, mire elnevette magát. - Na jó Vinny, bocsánat de büdös vagy és izzadt, vedd le rólam a kezed! - löktem le magamról a karját nevetve, mire mindenki felröhögött.
- Akkor felmegyek valami kajáért. Josh, gyere már, nem tudom mit szabad megenni. - Josh bólintott, és mindketten felmentek az emeletre. Ezúttal Ricky ült mellém, Ő is átkarolta vállamat, de Ő közelebb is húzott magához, így fejem mellkasára került, amit valljuk be, nem bántam.
- Én is büdös vagyok és izzadt? - kérdezte vihogva.
- Igen. - fintorogtam, majd megpróbáltam kiszabadulni öleléséből, de nevetve visszatartott. Egyébként nem volt se büdös, se izzadt. Jó illata volt, mint mindig.
- Srácok, menjünk fel mi is enni valamit! - szólalt meg hirtelen Ryan. Chris ránk nézett, majd felállt a földről, ahol eddig ült. Devin egy ideig értetlenül kapkodta a tekintetét, végül Chris halk 'gyere már!'-jára elindult velük.
Percekig csak ültünk Ricky-vel, s míg Én finom illatát szívtam be lehunyt szemmel, Ő oldalamat simogatta s állát fejem búbján pihentette.
- Van tetkóm. - mondtam hirtelen, magam sem tudom miért, talán, hogy megtörjem a csendet.
- Igen? - kérdezte Ricky felvont szemöldökkel.
- Ühüm. - ültem fel. - Nézd! - hátat fordítottam neki s tarkómról felhajtottam a hajam. Egy "Open your mind before your mouth" felirat díszelgett rajta. Tizenhat évesen csináltattam, nemsokkal azután, hogy kijött a Motionless In White Immaculate Misconception című dala.
Hallottam, ahogy Ricky felkuncog, majd éreztem kezét karjaimon. Nagyot nyelve leengedtem hajam, pont mielőtt megéreztem volna meleg leheletét nyakamon. Kirázott a hideg és libabőrös lettem. Hirtelen puha ajkaival apró csókot nyomott nyakamra, majd még egyet és még egyet. Kezeivel derekamba markolt, míg fejemet hátradöntöttem vállára. Szívni kezdte nyakamat, s pontosan tudtam, hogy látszódni fog, de nem érdekelt. Halkan felnyögtem meleg nyelvét bőrömön érezve. Szemeim lassan lecsukódtak, s hátranyúlva nyaka köré fontam karjaimat. Egyre mohóbban szívta a vékony bőrt, s Én egyre hangosabban nyögdécseltem. Az ezt követő tettemet, soha nem fogom megbánni, soha.
- Szeretlek. - nyögtem.

8. fejezet - Mi van?!

Sleeping With Sirens -
A Trophy Father's Trophy Son

Te mindent megtettél, de... egyvalamit mégsem. Egyetlen régi vágyamat nem tudtad, vagy nem akartad teljesíteni. Sosem mondtad őszintén azt, hogy szeretsz engem. Te azt hiszed, igen, de nem, nem és nem! Nem elég hangosan! Nem elég erővel. Nem elég őszintén... úgy, hogy az én beteg lelkem gyógyuljon általa. Nem mondtad nekem, Apa. Nem mondtad... és félek attól, hogy talán már sosem fogod... beszélgetünk, de igazán mégsem. Pedig nagy szükségem lenne, lett volna rád.

- Szalai Vivien

Három hét. Ennyi ideje nem hallottam felőle semmit. De tényleg semmit. A napjaim tökéletesen monotonon teltek el. Bementem az iskolába, megkaptam a napi csesztetésem mindenkitől, hazamentem, elmentem dolgozni egy két utcányira lévő kisboltba, hazamentem, áthívtam a fiúkat, beálltunk, késő este sétáltunk, majd aludtam két-három órát. Azt is nagy nehezen, mert mikor végre sikerült elaludnom rémálmaim voltak, s bár három héten keresztül folyamatosan ugyanaz volt, nem tudtam megszokni. Valami sötét erdőben voltam, s az egyetlen dolog amit láttam, az Ricky volt, aki mosolyogva állt előttem, majd intett, hogy menjek utána, s megfordulva elindult még mélyebbre a fák között. Utána szaladtam. Hirtelen megállt, s csak mikor körülnéztem vettem észre, kik állnak körülöttünk. Anyám, Zack, Amber s az iskola nagymenői. Ricky beállt a kör közepére, s megadóan sóhajtott egyet, mire mindenki ráugrott. Ütötték, rúgták ahol csak érték, s akármilyen kétségbeesetten is próbáltam segíteni rajta, egyszerűen nem tudtam megmozdulni. Minden hajnalban pontban hat óra tizenkettő perckor ültem fel az ágyamban, az arcomra tapadt hajjal, izzadtan, zihálva. 
Ma sem volt másképp. Már nem tudtam visszaaludni, ezért felkeltem, lezuhanyoztam, majd az ablakon kinézve megállapítottam, hogy ebben a hónapban még csak közel sem volt ilyen meleg. Los Angeles-ben a szemptember végi időjárás mindig igen meleg volt, de ez ebben az évben másképp volt. Hűvös volt és gyakran esett is. 

Felöltöztem, kisminkeltem magam és már készen is voltam. Letrappoltam a lépcsőn, felhúztam a bakancsom, felkaptam a táskám, és szemüvegemet orromra tolva kiléptem a melegbe.
- Hát Te? - néztem kérdőn a kapu előtt ácsorgó emberre. Se Kurt, se Lou nem volt itt, a raszta beteg lett, emós barátom pedig... Valószínűleg lógott, és elfelejtett szólni. Kinyitottam a kaput, és megálltam előtte. Érdeklődve néztem a nálam majdnem egy fejjel magasabb fiú szemébe. 
- Visszamész és visszajössz egy almával, amit útközben megeszel. - mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Már nyitottam a szám kifogást keresve, de megelőzött. - Most! - s mondandóját nyomatékosítva a bejárati ajtó felé mutatott. Felsóhajtottam, s megtettem amire kért. Visszaérve a házba viháncolást hallottam az emeletről. Nem normális nevetés volt, nem. Részeges volt. Megint. Könnyeimet visszanyelve mostam meg egy almát, s elgondolkodtam, vajon apa miért nem költöztetett magához? Itt hagyott vele. Mennyivel jobb lenne vele lenni valahol New York-ban. Megráztam a fejem. Nem akartam erre gondolni. Megigazítottam vágásaimat takaró karkötőimet, majd újra kiléptem a napsütésbe. Ryan még mindig ott állt és egy bólintással jelezte, örül neki, hogy a kezemben látja a gyümölcsöt. 
- Mik a szándékaid? - kérdeztem ránézve.
- Elkísérlek az iskolába és megbizonyosodom róla, hogy eszel. - dugta zsebre mindkét kezét.
- És miért? - vontam fel fél szemöldököm.
- Mert látszik, hogy éhezteted magad. - ragadta meg egyik csuklómat s egész egyszerűen hüvelyk- és középső ujja közé vette. Kirántottam kezem ujjai közül. 
- És ezt téged miért zavar? 
- Csak edd meg az almád, és ennyi. - vonta meg a vállát. Megráztam a fejem. - Na jó, nem csinálhatod ezt tovább, megfogod ölni magad! - emelte fel a hangját, mire az utca túloldalán lévő nő felénk nézett, s ijedten megragadta körülbelül négy éves kislánya karját majd sietősen elindult. 
- És ez neked miért fáj? - tártam szét karjaimat.
- Mert hidd el, tudom milyen olyan állapotban lenni, amilyenben most Te is vagy! És senkinek nem kívánom! Ha nem eszed meg most rögtön azt a rohadt almát, esküszöm lenyomom a torkodon! - a végére már kiabált, s Én megadóan bólintottam. Beleharaptam az almába, s mohón lenyeltem. Ryan elmosolyodott, majd barátságosan átölelte a vállam. Elkísért az iskoláig, majd meghívott a délutáni próbájukra. 
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne... - hebegtem, de ismét félbeszakított.
- Ugyan már! Ricky miatt? Érted megyek hatra! - mondta, s meg sem várva válaszomat megfordult és elsétált. Hisztérikusan felnevettem, s beléptem az iskola udvarára. 
- Na mi van, összeszedtél magadnak valami indentitás zavaros Sátánistát? - nézett rám egyből Zack, ahogy leültem a kémialaborban. Beszólását hangos taps- és füttykoncert követte.
- Tudod nálad egy indentitás zavaros Sátánista is jobb, utánad már azt is elviselem. De az apró bibi ebben az, hogy Ryan-t nem szedtem fel, nem indentitás zavaros se nem Sátánista. - válaszoltam semmitmondó hangon könyveimet előpakolva. Néhányan 'húú'-ztak egy sort, de Ryan egyetlen pillantással elhallgattatta Őket. Megállt a padom előtt, amin a könyveim, a tolltartóm a napszemüvegem és Stephen King-től a Menekülő ember hevert. Örök kedvenc az a könyv. Unottan felnéztem rá. Szemei szikrákat szórtak, de nem mondott semmit. - Mondasz is valamit, vagy csak itt állsz? Mert mondjuk a pólód így közelről eléggé elborzaszt a maga Yolo feliratával, amit egyébként minden második emberen látok, de messziről biztos jobban néz ki, ahogy te is. - a teremben lévők fütyülni kezdtek, s Zack egyik haverja egy 'Na erre mit mit lépsz, tesó?' beszólással tett még egy lapáttal Zack haragjára.
- Na idefigyelj, Te ribanc! - ragadta meg egyik csuklóm. - Neked aztán mindennél jobban kéne tudnod, hogy így velem senki nem beszélhet! - sziszegte. - Vagy bocsánatot kérsz, vagy nagyon megjárod, értve vagyok?! - gúnyos mosolyra húztam ajkaim.
- Nem félek Tőled, Zack. - ráztam meg a fejem. - Annak az időnek már vége. Verj meg, ha ettől férfinek érzed magad, mit bánom Én? - elengedte karomat, s megfordult. Az osztályban feszült csend volt. Senki nem mert megszólalni. Egy hirtelen mozdulattal Zack megfordult s megpofozott. Egy ideig úgy maradtam, félre döntött arccal, majd keserűen felnevettem. Ráemeltem a tekintetem, majd elnéztem válla felett, s lám, a teljesen megrökönyödött kémiatanárnő ott állt mögötte. Arcomon széles vigyor jelent meg. Zack megfordult.
- Mégis mit képzelsz magadról Zackary Aaron Peterson?! - üvöltötte el magát néhány másodperc csönd után. - A többi előveszi a tankönyvet, kinyitja a negyvenhatodik oldalon, a fiatalúr pedig most rögtön lejön velem az igazgatóhoz! 
Elégedett mosollyal az arcomon kezdtem el olvasni a kémiatankönyvemet. 
Miután kicsöngettek utolsó óráról (rajz, kedvencem) megpróbáltam felhívni Louis-t, de nem vette fel. Gondoltam megnézem, hátha otthon van. Félve csöngettem be. Semmi. Furcsálltam, de nem nagyon tudtam mit csinálni, ezért elmentem Kurt-höz, megnézni hogy van. Kurt nevelőanyja egy szó nélkül beengedett, s az emelet felé biccentett. Felrohantam a lépcsőn, s miután bekopogtam és megkaptam az engedélyt, benyitottam. Kurt az ágyán feküdt, raszta haja szétterült párnáján és épp South Park-ot nézett. Leállította az első évad második részét (egyszerűen nem unja meg, mindig újranézi), és rám mosolygott. Leültem mellé, és jó szorosan megöleltem. 
- Hé, elfogod kapni! - tolt el magától nevetve. 
- Szerinted mennyire érdekel? - kérdeztem hitetlenül és újra magamhoz szorítottam. - Nem tudod mi van Lou-val? - kérdeztem bevackolva magam Kurt mellé, s fejemet vállára hajtva elindítottam a sorozatot. - Nem volt suliban és nem veszi fel a telefont. 
- Nem lehet, hogy megint gondok adódtak otthon? - húzta el a száját a raszta. Pontosan tudtam mire gondol. 
- Remélem nem. Majd megpróbálok este bedobni néhány követ az ablakán. 
Péntek révén nem kellett bemennem a kisboltba, így úgy terveztem, ötkor hazaindulok, hogy Ryan feltudjon venni hatkor. Megnéztünk körülbelül még két részt, mikor csörgött a telefonom. Kurt kicsit összerezzent, hisz' a KoRn-tól a Right Now volt. A kijelzőn egy ismeretlen szám villogott. Felültem és felvettem a telefont. 
- Haló, itt Rose Campbell. - szóltam bele.
- Szia Kincsem, apa vagyok. - hallottam a vonal túlsó végéről egy vidám hangot. Szemeim tágra nyíltak és légzésem elakadt. Kurt megragadta a karom és aggódva maga felé fordított. Kétségbeesetten néztem barna szemeibe. 
- Vegyél levegőt. - tanácsolta fürkésző tekintettel. Bólintottam, s mély levegőt vettem.
- Mit akarsz? - kérdeztem apától közömbös hangon. 
- Öhm... Elkéne jönnöd ide New York-ba. - nem kérdeztem, miért, így folytatta. - Újraházasodom. Lefoglaltam neked a repjegyet, vasárnap indulsz, és addig maradsz, ameddig akarsz. - boldognak tűnt. Én már kevésbé. 
- És elmondanád, hogy mondjuk az iskolát ki igazolja le? - kérdeztem halkan, a sírás szélén.
- Beszéltem az igazgatóval. Átküldtem a jegyeket e-mail-ben, nyomtasd ki, és jöhetsz. Kimegyünk érted a reptérre. 
- Pfff... Kösz. Majd... Majd találkozunk. - motyogtam, majd kinyomtam. Egy ideig bámultam a kijelzőt, majd elsírtam magam. Kurt letette a laptopját, s bár a hirtelen mozdulattól megszédült, felült és szorosan magához ölelt. Belekapaszkodtam pólójába, s arcomat mellkasába fúrtam. Világoskék batikolt pólója egy merő szemfesték és könny lett, de nem érdekelte, csak szorított és puszikat nyomott a hajamba. Nem kérdezte, mi történt, tudta, ha akarom, majd elmondom. - Annyira jó, h-hogy v-vagy. - zokogtam. - Ú-úgy szeretlek!
- Én is téged. - mondta, majd lefeküdt és mellkasára vont. 

7. fejezet - Utálni akarom

Arctic Monkeys -
Do I Wanna Know?

Ha bármi is közénk áll, ha bármilyen kétely merül fel, az mind feloldódott hosszú, szenvedélyes csókunkban.

- David Angsten 

De nem lehetek belé szerelmes. Csak háromszor találkoztam vele. Nem is ismerem. Ez lehetetlen. Nem beszélgettünk normálisan, de mégis... Soha nem hittem az ilyenben. Szerelem első látásra? Ugyan kérlek... De most... Elbizonytalanodtam. Mi van, ha mégis van ilyen? Ahogy Ricky csókjára gondoltam, kirázott a hideg. Nem az a rossz fajta hidegrázás volt. Jó érzés volt. Körbenéztem a sötét tengerparton, ahol már senki sem volt rajtam kívül. Kezembe vettem egy adag homokot, majd engedtem elszállni az enyhe szélben. Lehunytam szemeim és beszívtam a tenger sós illatát. Hallottam, ahogy a kis hullámok a közeli szikláknak csapódnak, a távolban egy vonat hangját is felvéltem fedezni. Majd halk lépteket, és valaki leült mellém. Nem kellett látnom, hogy tudjam ki az, felismertem a jellegzetes, férfias illatot, emellett füstszagot.
- Nem fogsz békén hagyni, ugye? - suttogtam.
- Nem. - mondta mély hangján. Immár kinyitott szemeimet ráemeltem, s szájából kivéve a cigit sajátomba helyeztem. Mélyen beleszívtam.
- Miért? - kérdeztem a tengert kémlelve, s a füstöt kifújva.
- Megakarlak ismerni. - mondta, s most Ő vette ki az Én ujjaim közül cigarettáját. - Lehet, hogy ez hülyeség, de beléd estem. - kifújta a füstöt. Hihetetlen dögös volt.
- Igen, ez hülyeség. - bólintottam. - Nem is ismersz. - mondtam, bár tudtam, Én is pontosan így érzek. - Ha ismernél, undorodnál Tőlem.
- Csak nem vagy ennyire elcseszve. - szívott bele újra cigijébe, amit ezután el is vettem Tőle.
- Ennyire elvagyok cseszve. - horkantam fel beleszívva a már apró cigaretta szálba, amit elnyomtam miközben kifújtam a füstöt. Kivettem a zsebemből egy újabb szálat, meggyújtottam, beleszívtam, s odaadtam neki. Közelebb kúszott hozzám, s félkarral átölelte vállam. - Visszahoztad Őket. - suttogtam egyenesen fülébe.
- Mégis kiket? - kérdezte nagyot nyelve.
- A kibaszott érzéseimet. - mondtam alig hallhatóan, majd nyomtam egy csókot arcára. Alsó állkapcsa megremegett, s mereven nézett maga elé. Nemhogy Ő, még Én sem tudtam mit csinálok. - Richard Olson, mit művelsz velem? - búgtam, majd végigcsókoltam állkapcsát, s ajkaim végül nyakára tévedtek. Légzése akadozni kezdett. Ajkaim épphogy hozzáérve bőréhez lekerültek nyakhajlatához, ahol hozzáérintettem fogaimat.
- Rose... - kezdte, de mutatóujjamat szájára nyomtam. Lábait kinyújtva ült, így sajátjaimat kétoldalt dereka mellé helyeztem, így ölében ültem, de mégis vele szemben.
- Shh... - csitítottam el mélyen szemébe nézve. Ujjamat végighúztam kívánatos alsó ajkán. Láttam rajta, hogy arra vár, megcsókoljam, s Én is ezt akartam. Kezeit derekamra helyezte, s felhúzta térdeit, így konkrétan ráestem, de sikerült ülve maradnunk. Legyőztem erős vágyamat, s ajkaimat újra nyakára helyeztem, ezúttal gyenge pontját keresve. Kezeimmel mellkasát simogattam. Felsóhajtott, mikor füle alatt egy-két centiméterre megtalálva gyenge pontját, erősen szívni kezdtem a vékony bőrt. Beleharaptam nyakába, mire felnyögött, s ujjai belemélyedtek oldalamba. Nyelvemet végigvezettem az imént megsértett felületen, majd eltávolodtam Tőle, hogy szemébe tudjak nézni.
- Csókolj már meg, baszki. - suttogta zihálva. Ajkaimat félmosolyra húztam, s kezeimet nyakára helyezve, hajamat  jobb oldalra dobva gyengéden megcsókoltam. Csak egy rövid csók volt, mégis életre keltek pillangóim. Eltoltam magamtól s elmosolyodtam. - Ú, mosolyogsz. - mosolyodott el Ricky is. Felkuncogtam, s nyomtam egy apró csókot ajkaira. Hirtelen már csak annyit vettem észre, hogy háttal a homokban fekszem. Ricky fejem mellett kétoldalt támaszkodott, majd mintha fekvőtámaszozna, leereszkedett, úgy hogy épp csak összeérjen mellkasunk. Mosolyogva nyomott egy csókot orrom hegyére, mire felnevettem. Mosolya még szélesebb lett, s kivillant tökéletes fogsora.
Akkor igazán boldognak éreztem magam. És ez megijesztett. A mosoly lehervadt arcomról, s rémült szemekkel néztem Ricky-re.
- Mi a baj? - kérdezte aggódva. - Valami rosszat csináltam? - lelöktem magamról, s remegve feltápászkodtam. Megfordultam, s elakartam szaladni, de Ricky keze csuklóm köré fonódott, s visszarántott. Mellkasának csapódtam. Megpróbáltam újra elmenni, de megint csak visszahúzott. - Nem fogom engedni, hogy megint elfuss. - mondta átölelve derekam, de Én lelöktem magamról kezeit.
- Engedj már! - kiabáltam könnyes szemmel, s szaladni kezdtem a ház felé. Nem követett, sőt, mikor visszanéztem a kapuból ott ült a homokban, s a tengert bámulta. Könnyeim már arcomon folytak, így becsaptam magam után a kertkaput a felszaladtam a teraszra, ahonnan pedig a nappaliba mentem volna megkeresni Kurt-öt és Louis-t, mikor egy mellkasba ütköztem. Két erős kar fonódott derekam köré, s mikor felnéztem Ryan szemeivel találtam magam szembe. Zokogva átöleltem derekát, s arcomat nyakhajlatába fúrtam. Megnyugtatóan simogatta hátamat, s behátrált velem a nappaliba, ahol leült a kanapéra. Halk pusmogást hallottam, feltételeztem Kurt-ék azok.
- Nem megy... - zokogtam kétségbeesetten markolászva Ryan pólóját. - Nem tudom nem szeretni. Nem megy... De Én utálni akarom!